Fából készült articuláris templom Wooden church

A Szentháromság-templom, amely késmárki fa artikuláris templomként ismert, egy 1717-ben épült szakrális építmény Késmárkon, az Eperjesi kerületben. 2008 óta szerepel az UNESCO világörökségi listáján. Az emlékművet a Szlovák Köztársaság Műemlékvédelmi Hivatala tartja nyilván ÚZPF 2582 számon Fa templom elnevezéssel.

Az épület története 1682-ig nyúlik vissza, amikor a császári bizottság a templom építési helyét a külvárosban, a városfalakon kívül, a Felső kapunál, az 1593-ból származó kő fogadó mellett jelölte ki. Az építkezés az 1681-es bécsi országgyűlés artikulusain alapult, amelyek a protestánsok számára meghatározott feltételek és korlátozások mellett engedélyezték templomok építését a városfalakon kívül. Gróf Csáky István, Felső-Magyarország kapitánya egy 1687. május 24-i levelében utasította a késmárkiakat, hogy haladéktalanul kezdjék meg az imaház építését. Mivel az eredeti templom földszintes épülete nem volt elegendő a városból és a környékről érkező evangélikusok számára, 1688-ban elküldték a polgárokat, Pavol Vitalist és Ján Michaelidest, hogy pénzt gyűjtsenek Észak-Európa protestáns vidékein. Az 1690-es hazatérésükkor azonban az összegyűjtött pénzből a kiadások levonása után mindössze 274 magyar arany maradt, ami nem volt elég az építkezéshez. 1717 tavaszán megkezdődtek a bontási munkálatok és az átépítés előkészületei, miközben a istentiszteleteket az özvegy Jakub Kray gazdasági udvarának ideiglenes helyiségeiben tartották. 1717. június 1-jén aláírták a szerződést Juraj Müttermann poprádi építőmesterrel, valamint egy második szerződést Ján Lerch fafaragóval. Az építkezés vezetésével Kristián Rochlitz, Daniel Cornides és Ján Toppertzer polgárokat bízták meg. A gazdag családok, például a lőcsei báró Imrich Lužinský anyagi és pénzbeli segítségével az átépítés gyorsan haladt, és már 1717. augusztus 15-én német és szlovák nyelven felszentelték a templomot. 1892-ben a templomot az államilag védett műemlékek közé sorolták, 1985-ben pedig nemzeti kulturális műemlékké nyilvánították. Az egyház 1967-ben a felújítás ígéretével a késmárki Múzeum kezelésébe adta, erre azonban nem került sor, így a templomot csak 1991-ben kapták vissza az egyháztól, amikor is megkezdődtek az 1996-ig tartó felújítási munkálatok.

A templom alaprajza egyenlő szárú görög kereszt, amelynek hossza 34,68 méter, szélessége 30,31 méter, magassága pedig 20,60 méter. Az eredeti templomból fennmaradt az 1690-ből származó késő reneszánsz keresztelőmedence és az 1688-ból származó kő epitáfium. Az épület eredetileg nem kőalapozásra épült, hanem tiszafából készült gerendákra, amelyeket a legutóbbi felújítás során téglákra cseréltek. Az épület gerendái vörösfenyőből készültek, és az építkezés során semmilyen fémes anyagot nem használtak, kizárólag facsavarokat (fagerendákat), ékeket és kapcsokat. A templom egyetlen kőből készült része a sekrestye. Az épület karéjait széles dongaboltozat fedi, amely négy csavart tartópilléren és a külső falakon nyugszik. Az épületet a sarkokon lévő négy kis melléképület merevíti. A templom homlokzata agyagból és polyvából (törekből) készült tapasztásból áll, amelyet facsapokra rögzítettek. A rekonstrukció során 35 000 tölgyfa csapot használtak fel, amelyeket hagyományos kézi módszerrel hordtak fel. A nyeregtető zsindelyfedésű, amelyet oromzatok és kontyolt tetőrészek tagolnak. A megvilágításról 15 kör alakú ólomüveg ablak, 6 hatrészes ólomüveg ablak és 1 négyzet alakú ablak gondoskodik, bár a 18. századi eredeti ólomüvegek a generális felújítás során elvesztek. Az épületben hat fakarzat található: az ifjúsági karzat az északi oldalon ótestamentumi jelenetekkel, a leánykarzat a déli oldalon angyalfej alakú fafaragásokkal, egy későbbi átmeneti tanulókarzat, valamint további karzatok. A földszinten és a karzatokon összesen 1541 ülőhely található.

A barokk belső teret az oltár feletti Szentháromság-kép és az 1717-ben elkezdődött mennyezeti falfestmény egészíti ki. A mennyezeti festmény kék eget ábrázol felhőkkel, a tizenkét apostollal és a négy evangélistával, és készítését a lőcsei Kramer festőcsaládnak tulajdonítják. Az eredeti döngölt agyagpadlót később fapadlóval borították le, amelyen 17.–19. századi kő síremlékek (epitáfiumok) találhatók. A legutóbbi felújítás során a padok alatti padlózatot kőkockákkal burkolták, és a földben a 15. századtól a 20. századig terjedő időszakból származó mintegy száz fémérmét találtak. Az 1718-ból származó főoltár Ján Lerch fafaragó műve. 1727-ben Joachim Augustín Weiss gyógyszerész és felesége, Marta Várady-Szakmáry aranyoztatta és festette át. Az oltár polikróm fafaragásának központi motívuma a Kálvária festett háttérrel, Szűz Mária, Keresztelő Szent János, Mária Magdolna, ótestamentumi alakok (Mózes és Áron), valamint a felépítményben a Szentháromság-szoborcsoport.

1893-ban statikai okokból eltávolították a tetőn lévő huszártornyot, amelyet 1798-ban rekonstruáltak. A templom körül egy kis fal állt, amelyet rossz állapota miatt 1900-ban letęrítettek (lebontottak). 1985-ben a templomot nemzeti kulturális műemlékké nyilvánították, 2008-ban pedig felkerült az UNESCO világörökségi listájára.

A fa artikuláris templom fémkötések nélkül hűen dokumentálja a múlt századok vallási viszonyait és építészeti művészetét.